Ilyen is lehet a szivárvány...

A következő sorok nagyon régóta bennem vannak, csak nagyon mélyen voltak, és nem is akartam őket kimondani, nem akartam látni őket leírva. Mert ha már leírsz valamit, az ott marad, azt már nem lehet visszavonni. Augusztus 22-én volt a Szivárványbabák napja. Ez a nap a Remény napja is, remény arra, hogy egy nap azoknak is felragyog a szivárvány a sötét égen, akiknek valamiért meghalt a babája. Mert bár a Szivárványbabák – úgy gondolom – nem tudják kitörölni a fájdalmat, az átsírt éjszakákat, a hiányt, amit a másik gyermekünk elvesztése miatt érzünk és átélünk, de van valami, amiért felfelé nézünk. A legfájóbb számomra az – és szerintem sokan vagyunk ezzel így – hogy tudom, nekem sosem lesz Szivárványbabám. Nincs több esélyem. Nekem Bori volt az utolsó kisbaba a hasamban. Nem lesz több. És ezzel nagyon sokáig nem akartam szembenézni, nem akartam kimondani. Rettenetesen szerettem volna újra átélni a kisbabás korszakot, a szuszogást, a bújást, az apró kezek ölelését. És be kell, hogy valljam, hogy bár ez nem változott, de békességem van – Bori a szivárványom, csak másképp. Amikor rá gondolok, mindezeket újra és újra elképzelem. Sokaknak fura, hogy bár 5 éve elment, még mindig itt vannak a mi lett volna, ha… és a mit csinálna, ha most itt lenne… kérdések. Pedig nincs ebben semmi fura! Hiszen szeretem ezt a kislányt, az életem része. Ugyanúgy, ahogy a másik három gyerekem. Csak máshogy. A legkisebb fiam, aki 2 évvel idősebb Borinál, sokszor megkérdezi, hogy most mit csinálhat Bori, vagy ha itt lenne, mit csinálna… És beszélgetünk róla. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ő is tud róla beszélni, ő is szereti, bár sosem találkozott vele. Még mindig rácsodálkozom, hogy mekkora ereje van a szeretetnek... Hiszem, hogy ez tartja mozgásban a világot! Az enyémet mindenképpen!