2022. július 4.

Már megint ma van. Az a ma… Pontosan négy évvel ezelőtt ilyenkor, egy kórház nőgyógyászatán feküdtem. Talán már ébredeztem az altatásból. Már nem voltál velem. Üres voltam, fizikailag és lelkileg is. Hiába volt otthon (és van azóta is) az ultrahangos beutaló a hűtőszekrényre mágnesezve, hiába volt időpontom már a klinikára, hiába szerettünk és hiába akartunk Téged annyira, semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztük. Egy pillanat alatt minden megváltozott. És tudom, hogy nem csak az én életemben, de az apukád és a testvéreid életében is. Ma a két nagytesóddal orvoshoz mentünk, és azon a városon is átmentünk, ahol a kórház volt. Ahová négy éve, ugyanezen a napon délelőtt siettünk, hogy minden rendben van-e veled, aztán ahol megtudtuk, hogy az apró kis szíved már nem dobog… és ahová este rohantunk, mert bár csak másnap reggel akartak műteni, beindult a vetélés, és menni kellett… Olyan csúnya szó: "vetélés", utálom ezt a szót.
Hazafelé végig énekeltük az utat és én arra gondoltam, hogy ma van a szülinapod. Többször is majdnem elsírtam magam, mert annyira szerettem volna, ha ott ülsz mögöttem a "kisülésben", ha ott vagy velünk te is… De a nagytesóid tartottak, megtartottak – anélkül, hogy tudták volna… Csoda dolog ez a szeretet! Nem sírtam. Ma nem. Csak hangosan énekeltem, és hiszem, hogy te is hallottad! Szeretlek, Kicsim! Boldog mennyei szülinapot!