Végre egy kicsit hűvösebb van, lehet kinn tenni-venni a kertben. Bori kertjét tavaly novemberben csináltuk meg, mert rosszul voltam attól, hogy nincs egy konkrét hely ahol egy gyertyát gyújthatnék - miközben persze bárhol lehet... Úgy éreztem, muszáj, hogy legyen egy "helyünk". És lett.
Másnap reggel megkaptam a zárójelentést és hazajöhettem. Annyira üresnek éreztem magam...mert az voltam. Már nem voltam kismama, nem növekedett a hasamban Bori... És akkor még nem is gondoltam, hogy ezen a tényen milyen könnyen átsiklanak a legtöbben.
Voltál már olyan helyzetben, hogy azt kívántad, hogy valaki emeljen ki ebből most és könyörgöm, ne kelljen ezt végig csinálnom...? Valami ilyesmi helyzet volt ez... Álltam a kádban, és anélkül, hogy a legkisebb részletekbe belemennék, nos igen, tényleg rengeteg volt a vér. (Bocs, ennyivel is belementem, ugye?) De aztán újraindít az agy,...
2018. májusában derült ki, hogy kisbabát várunk... Harmadszor. Húha. Közel a negyvenhez és a százhoz (mindenki válogassa ki, melyik a korom, illetve a kilóim száma :) ), bevallom kicsit megijedtem. Ja, nem. Nagyon. Hogy most mi lesz, hogy lesz... De aztán rájöttem, hogy minden rendben lesz. Van egy férjem, aki mindenben támogat és nagyszerű apa....
Néztem az ultrahang képernyőjét és nem értettem...de tényleg... hogy most akkor mi történt? Hallottam, hogy beszélnek hozzám... A doktornő mondta, hogy nagyon sajnálja, és az a protokoll, hogy még egy orvosnak meg kell néznie mert hátha ő lát valamit rosszul. És én annyira szerettem volna ezt elhinni. Hogy igen. Ő látja rosszul. De valahol legbelül...
