Szakadék

Néztem az ultrahang képernyőjét és nem értettem...de tényleg... hogy most akkor mi történt?  Hallottam, hogy beszélnek hozzám...  A doktornő mondta, hogy nagyon sajnálja, és az a protokoll, hogy még egy orvosnak meg kell néznie mert hátha ő lát valamit rosszul.  És én annyira szerettem volna ezt elhinni.  Hogy igen.  Ő látja rosszul.  De valahol legbelül éreztem, hogy nem.  Ez a valóság.  Bori meghalt.  És én észre sem vettem.  Én, az anyukája.  

A férjemre néztem aki a rendelő ajtajánál állt és láttam, hogy sír.  Mert neki is meghalt a kisbabája.  Egy olyan baba, akivel még nem találkoztunk, de már nagyon szerettünk.  A kislányunk.  Aki miatt gondolatban már átrendeztük a házunkat, a testvérei már megbeszélték, hogy születése után kivel, hol fog aludni.  Akivel rengeteg tervünk volt és álmaink.  Aki már az életünk része lett, pedig még csak 11 hetes és 4 napos volt aznap...amikor közölték velünk, hogy már nem ver a kis szíve.

Felöltöztem és kiültettek bennünket a váróba, mert a másik orvos éppen a műtőben volt, meg kellett várnunk őt is.  Szörnyű volt.  Kinn rengeteg várandós kismama, kisebb-nagyobb pocakkal, akiket egyszerre sajnáltam, hogy most nekik ezt látniuk kell, de egyszerre szerettem volna, ha mind felkelnek és nekem sem kell látnom őket.  Nyilván tudták, hogy valami baj van - ez látszott mindkettőnkön.   Leültünk egy aránylag szeparált helyre, és próbáltam nagyon nem sírni.  Mármint nagyon próbáltam nem sírni, hogy ne hozzam az embereket kellemetlen helyzetbe - de nem ment...  Mert ez voltam most mások szemében, már nem cuki kismama, hanem egy nagyon "kellemetlen helyzet".  Mielőtt bementem volna a vizsgálóba, egy voltam közülük.  Most, hogy kijöttem, az a valaki voltam, akivé soha nem akartak válni...

Nem kellett nagyon sokat várni - bár addigra teljesen elvesztettem az időérzékem - megérkezett a másik orvos is és kicsit nyersen fogalmazva "azért nem lát a doktornő szívhangot, mert nincs" kijelentés után ment a dolgára.  Ezek után megkérdezték, hogy meg akarom - e várni a saját orvosom amíg hazajön a szabadságról (szerda volt és hétfőtől dolgozott), hogy ő is megnézze a babát...  Még nem indult be a vetélés, ez egy missed ab, a magzat elhalt.   "Várjunk következő hétig vagy szeretném ha már másnap megcsinálnák az egészségügyi küretet?"   Nem akartam várni...  Másnap reggel fél 8-ra kellett visszamennem, papírokat kaptam... A doktornőnek amíg élek hálás leszek, hogy elmondta, hogy a vetélés bármikor beindulhat, és az nagyon durva is lehet.  Ez nem a szokásos menstruációs mennyiség, hanem rengeteg vér.  

Hazafelé felhívtam a szüleimet, a barátaimat, hogy elmondjam mi történt.  Nagyon le voltam sújtva, de a neheze még hátra volt, amikor a gyerekeinknek kellett elmondani, hogy nem lesz kistestvér, nincs már baba a pocakomban, Bori meghalt és már az Úr Jézussal van.  És én nem tudom, hogy miért...  

Délután összepakoltam, szerettem volna minél előbb lefeküdni, hogy minél előbb reggel legyen és minél előbb túl legyek a kórházi részen.  Este ettem egy szendvicset, beléptem a nappaliba és pukk...  Mármint nem volt semmi hang, csak elöntött valami meleg.  Meleg és sok...nagyon sok... a hasam is görcsölni kezdett és világos volt, hogy beindult a vetélés.  Levert a víz, mert fogalmam sem volt, hogy innen, hogy fogok eljutni a tőlem 40 kilométerre levő kórházba.  Mert az mind szép és jó, hogy ha van valami akkor menjünk, dehát hogyan???  Beálltam a fürdőkádba és csak álltam és vártam, csak azt nem tudtam, hogy mire...