Az út...

Voltál már olyan helyzetben, hogy azt kívántad, hogy valaki emeljen ki ebből most és könyörgöm, ne kelljen ezt végig csinálnom...?   Valami ilyesmi helyzet volt ez... Álltam a kádban, és anélkül, hogy a legkisebb részletekbe belemennék, nos igen, tényleg rengeteg volt a vér. (Bocs, ennyivel is belementem, ugye?) De aztán újraindít az agy, rendszerezed a dolgokat, hívni kell valakit a gyerekekre vigyázni, és el kell indulni a kórházba. Ami messze van... és ugye nem fogok elvérezni útközben??? Ilyen és hasonlóan kellemes gondolatok tolultak az agyamba (bár ez az elvérzős lehetőség, nagyon is reálisnak tűnt), de mindig sikerült elhessegetnem őket. Abszurd módon hihetetlen békesség volt rajtam. Attól, hogy valaki keresztény, történhetnek vele rossz dolgok. Történnek is. De amikor az ember a rossz dolgokon megy keresztül, Isten vele van. Akár észrevesszük ezt, akár nem. Ott van, és körbevesz...

Megérkezett anyukám, és elindultunk - ez a pukk után jó fél órával lehetett. Törölközők alattam, körülöttem... és indulás. Ahogy most visszagondolok, az az érzés jut eszembe, hogy oda akarok érni...aztán a fájdalom... ami olyasmi volt, mint szüléskor az összehúzódások, csak itt tudtam, hogy nem lesz happy end a vége. Nem lesz ráncos, puha, síró kisbaba a karomban...ez most más lesz.

Hálás vagyok, hogy szinte senki nem volt az úton azon az éjszakán, nem akart egy őz vagy borz se elénk ugrani, biztonságban száguldottunk a cél felé.... Felhívtam néhány barátomat, hogy imádkozzanak értem, nagyon jó volt, hogy sokan voltak velünk...

Kb félúton lehettünk, amikor éreztem, hogy az összehúzódások alkalmával valami mintha kicsúszna belőlem...megszületett Bori. Odanyúltam, és éreztem egy kisebb buborékot és benne valamit...és azt hiszem itt megszűnt számomra minden... ma úgy gondolom, hogy kisebb sokkot kaphattam, ott, akkor ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam, hogy most mit kéne csinálnom, hogy bele kéne-e raknom valami dobozba (ami nem volt nálam), tartanom kellene a kezemben a kórházig, vagy mit??? Így kicsit arrébb csúsztam a törölközőkön és nem csináltam semmit.

Ha van valami, amit a vetéléssel kapcsolatban nem tudtam még feldolgozni, az ez. Hogy nem néztem meg őt... 

Ezután csökkent a fájdalom, még mindig nagyon véreztem, de tudtam, hogy a nehezebb részen már túl vagyok, bár a vérzés erőssége nem változott. Odaértünk végre, a portán megkaptuk az iránymutatást és végre az osztályon voltam. Ide a férjem már nem jöhetett velem, neki kinn kellett maradnia a váróban. Az ügyeletes orvos nagyon kedves volt, ahogy a nővérek is (az úton felhívtam őket, hogy érkezni fogunk), mondták, hogy húzzak egy kórházi hálóinget (amit természetesen csak másodjára sikerült helyesen magamra applikálni, először fordítva vettem fel) és irány a műtő. Olyan kedvességgel vett körül mindenki, hogy sikerült teljesen megnyugodnom. Aláírtam a korábban már megkapott beleegyező nyilatkozatokat (mik történhetnek a műtét közben/után a legrosszabb esetben), majd jött egy műtősfiú, bemutatkozott, kezet ráztunk majd elkísért a műtőajtóig és ott elbúcsúzott.  Az egész jelenet olyan abszurd volt, de még ez a srác is olyan kedves volt velem, hogy nem felejtem el. 
Az asszisztensnőt megkérdeztem, hogy ugye nem fogok meghalni, merthogy egyébként nagyon magas pulzusszámmal élek és kértem, hogy ha elsőre nem akarnék felébredni, ne adják fel... Mondta, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak!  

Az altatóorvos kicsit leteremtett, hogy ettem vacsorát (valójában az nem vacsora volt, csak egy párizsis szendvics), igazán tudhattam volna, hogy műtét előtt nem lehet... Elnézést kértem, mondtam, hogy én sem igy terveztem az estét... Semmi gond, mondta, majd intubáljuk...  Nyissam a számat, had nézze meg, mekkora kell.  Inkább meg sem kérdeztem, hogy miből, de felsejlett valami az agyamban régebben megnézett Grace klinikás és Vészhelyzet sorozatokból... 

 Felfeküdtem az asztalra/ágyra/székre bekötötték az infúziót. Mondta a nővérke, hogy lehet, hogy lesz egy kis hányingerem... "Milyen hányinger....?" és ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem.

Ezután arra ébredtem, hogy valaki betakar, de úgy, mint kiskoromban az anyukám. Nem szólt semmit, de minden mozdulatából szeretet áradt. A következő párbeszéd hangzott el kettőnk között - még nem voltam teljesen magamnál, de tisztán emlékszem mégis, hogy a két legfontosabbat megkérdeztem:

- Nem haltam meg?

- Nem, minden rendben volt.

- Akkor a méhem is megvan?

- Igen.

Nem, nem hallucináltam, vagy gondoltam azt, hogy tényleg az anyukám... egy nővér volt.  A csupa nagybetűs fajta! Elmondta, hogy a férjem kinn van a váróban, vittek neki takarót, mert azt mondta, hogy nem hagy itt, itt fog aludni. Ez nekem annyira jól esett. Itt megint csak rájöttem - sokadjára, hogy a legjobb emberhez mentem feleségül.  

Azt mondták, hogy az altatótól kótyagos leszek és álmos, de inkább éber voltam és nem tudtam aludni.  Felhívtam a férjem, kicsit beszéltünk, mondtam, hogy inkább menjen haza ha bír, a gyerekek ha felébrednek, legalább ő legyen otthon.  

Pár perc múlva bejött hozzám az orvos aki megműtött, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mondta, hogy már nem nagyon volt mit kitisztítani, de mivel nagyon véreztem, mindenképpen meg kellett műtenie; de minden rendben, pihenjek, holnap délelőtt elvileg mehetek is haza. Annyira nyomorultul voltam, hogy minden apró kedvesség és figyelmesség többszörösen jól esett.  

De azon semmi nem segített, hogy egyedül voltam.  És belém hasított a felismerés, hogy innentől kezdve otthon is mindig eggyel kevesebben leszünk...