Október - a perinatális gyász hónapja

Ősz van... Október... A perinatális gyász és veszteség hónapja... Minden hónapom október, több mint két éve. 12 hetes terhes voltam.

Sokan hálátlannak gondolnak és mondanak is, mert van három csodaszép gyerekem, és nem értik, hogy miért nem tudok tovább lépni... Mármint, hogy nem beszélni erről, nem foglalkozni vele, és úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna. Először is, nem három csodagyerekem van, hanem négy. Igaz, egyiküket nem ölelhetem magamhoz úgy, ahogy szeretném... De van pár dolog, ami megváltozott azóta a nap óta...

Már nem sírok mindennap.

Már nem akarok egész nap az ágyban feküdni és csak nem csinálni semmit, bámulni a semmibe és aztán megint sírni...

Már nem szorít össze a félelem, amikor váratlanul megjön a menstruációm. Most, hogy ezt leírtam, rájöttem, hogy ez nem igaz. Minden egyszer visszarepít ahhoz az estéhez, amikor Bori teste elkezdte elhagyni az enyémet. Emlékszem, hogy olyan volt mintha megnyitottak volna bennem egy csapot, amit elfelejtettek elzárni...

És még mindig haragszom magamra, hogy olyan állapotban voltam, hogy nem bírtam megnézni őt...

Nem tudok úgy örülni más terhességének, mint eddig, mert rögtön az jut eszembe, hogy Istenem, add, hogy ki tudja hordani a babát...

Ha babaruhát látok, még mindig az jut eszembe, hogy Borinak egyet sem vehettem.

Ha mindenki otthon van, valaki akkor is hiányzik...

Az a két évvel ezelőtti pár nap megváltoztatott, más ember lettem, aki máshogy reagál bizonyos dolgokra, mint azelőtt. De már nem küzdök ellene. Elfogadom magam a gyásszal együtt, és elfogadom a fájdalom mellett az örömöt is. Tudok őszintén nevetni, örülni - és tudok sírni is. Mert mindegyiknek megvan a maga ideje. És ezért nagyon hálás vagyok!