Miért nem mondjuk el mindenkinek már a 12. hét előtt, hogy kisbabát várunk?

Szeretnék veletek megosztani egy írást, amit pár napja olvastam. Emma egy ausztrál anyuka, aki a negyedik gyermekét veszítette el, terhessége 36. hetében. Megkérdeztem, hogy megengedné-e, hogy lefordítsam a bejegyzését, mert annyi igazság van benne, és bár átírhattam volna, de nem akartam, hogy bármi elvesszen belőle... Íme:

@honestly.emma
Sokat gondolkoztam ezen, de még mindig nem értem, hogy miért így csináljuk. Azt hisszük, hogy ha átlépjük a 12. hetet akkor már biztosan megszületik a babánk. De ez nem így van.
Mind a négy terhességemmel vártam a 12. hétig, míg mindenkivel megosztottam volna a hírt. Senkivel nem megosztani, titkolni a terhességünket a 12. hétig, majd elhitetni magunkkal azt, hogy most már nyugodtan kimondhatjuk, hogy a családunk legújabb tagja biztosan meg fog érkezni közénk.
Most már látom, hogy ez mennyire nem igaz.
A kislányomat, Elkét 36 hetesen veszítettük el és rájöttem, hogy addig amíg nincs a karunkban a kisbabánk, fennáll a lehetőség, hogy elveszíthetjük őt. Szomorú, de igaz.
A halál azonban tabu. Nem beszélünk róla. A nőket nem tájékoztatják róla, mert ijesztő lenne számukra. Higgyék csak azt, hogy ha túl vannak az első 12 héten, akkor onnan már minden rendben lesz. Én legalábbis így gondoltam.
A szomorú valóság azonban az, hogy naponta nők ezrei élik át a veszteség okozta traumát. NŐK EZREI NAPONTA! Akkor miért is nem beszélünk többet ezekről a dolgokról???

Miért lett belénk nevelve, hogy ne beszéljünk a 12. hétig a terhességünkről? Ennek a következménye az, hogy a nők csendben, szégyenkezve szenvednek egy vetélés után. Mivel nem beszélünk nyíltan a veszteségünkről, azok az anyák, akik a halvaszülés traumáján esnek át, egyedül érezhetik magukat és a fájdalmuk és a szenvedésük csak felerősödik a szégyenérzet miatt. És ehhez jön még egy olyan környezet, ami képtelen még csak szóba hozni is, hogy mi történt.

Miért nem változtatunk ezen? Miért nem fogadjuk el, hogy a terhesség kockázatokkal jár, de ugyanakkor egy csoda. Miért nem osztjuk meg a barátainkkal és a családunkkal ezt a csodálatos hírt, hogy gyermeket várunk, abban a pillanatban amikor mi megtudjuk? Nem félve attól a lehetőségtől, hogy azt a szörnyű hírt is esetleg el kell mondanunk, ha elveszítjük őt, a terhesség bármelyik időszakában.
Végülis, minden negyedik terhesség vetéléssel végződik és például Ausztráliában naponta hat kisbaba halva születik. (Egy 2011-es adat szerint Magyarországon átlagosan naponta egy. - Reményanya) Ez rengeteg nőt jelent naponta... Beszéljünk a veszteségeinkről! És akkor talán, amikor ezt elkezdjük, a halál már nem lesz tabu és megtanuljuk, hogy hogyan legyünk ott egymásnak.
Úgyhogy beszéljünk a terhességről korábban, és osszuk meg az örömünket és a fájdalmainkat is egymással. A közösen átélt dolgok tesznek bennünket erőssé.