Jön a vihar...

Kiskoromban minden nyáron a Balatonhoz mentünk. Imádtam ott lenni. A fokhagymás- porcukorillatú pultok...imádtam a trafikokat, matricákat, ott kaptam az első NO AIDS-es kitűzőmet, amiről fogalmam se volt, hogy mi, de nagyon tetszett a kis "lufi figura"... Elég sokkoló volt aztán megtudnom, hogy valójában mi is az... Mindegy. Szóval Balaton... Emlékszem, hogy mennyire szerettem a hullámokat. Vihar előtt vagy után, amikor hatalmas tarajos hullámok jöttek az északi partról és mi a retró kék-piros matracunkon mentünk elébük, hatalmasat emelt, majd engedett vissza lejjebb... Néha telement a szám vízzel, néha le is estem, ilyenkor anyukám vagy a nagyim visszahúzott, és én újra és újra felvettem a harcot a hullámokkal.

A gyász ugyanilyen... bár, őszinte leszek, ebben nincs ennyi örömöm, és ha mélyre zuhanok, csak az Isten értem lenyúló kezébe kapaszkodhatok, az egyetlenbe, ami kihúzhat abból a mélységből...

Jön a vihar... Borinak 2019. január 19-én kellett volna megszületnie...erre a napra voltam kiírva.

A gyász van, hogy néha csak csendesen körbevesz, néha a földbe döngöl, néha a mélybe húz és a levegőt is kiszorítja belőled... de újra meg kell tanulnod levegőt venni, és együtt élni vele... Mert ez már így marad. Nem akarok küzdeni ellene, hagyom, hogy átvonuljon rajtam. A vihar után, majd elcsendesedik a víz, és csak körülölel...

Rettenetesen hiányzik. Minden, amit nem élhettem át vele. Az elsők...a másodikak...minden...az apró babakezek, a szuszogások, az illatok, hogy megérintsem...minden...Érzem, hogy közeleg a vihar, és jönnek a hullámok...de azt is tudom, hogy Bori már a túlsó parton van, és minden nappal egyre közelebb vagyok hozzá.