A gyász a szeretetünk utolsó megnyilvánulása valaki iránt,akit nagyon szerettünk!

November 1-je van, halottak napja. Gyerekkoromban nagyon szerettem temetőbe járni ilyenkor (is). Mindig a nagyszüleimmel és anyukámmal mentünk, papírzacskós gyertyákat vittünk, akkor még nem voltak teamécsesek. Csepegtettem a viaszt a gyertya alá, hogy odaragasszam őket a sírokra és aztán égjenek, amíg el nem fogynak. Nem különösebben viselt meg, hogy temetőbe megyünk, egyáltalán nem volt ijesztő vagy kényelmetlen, hiszen azokhoz mentünk, akik egykor hozzánk tartoztak és szerettünk - de nem ismertem őket személyesen, csak történetekből. Aztán meghalt a dédmamám, majd az imádott nagypapám... A papám halála után, volt, hogy csak kimentem a temetőbe, ültem a sírja mellett, énekeltem a kedvenc nótáit és iszonyatosan fájt a hiánya... Az ő halálos ágyánál tudtam először azt mondani Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod...ne az enyém... Ezek után sokkal hosszabb ideig álltam bizonyos síroknál, amikben olyan emberek voltak, akik egykor az én életem részei voltak. És az idei halottak napja megint más. Már a harmadik. Két éve és négy hónapja még minden rendben volt. Aztán én magam lettem a halálos ágy és a sír... Nincs sír a temetőben, Borinak nincs sírja. Egy apró kis kertje van a kerti tó mellett, a fenyőfa árnyékában. Mi itt gyújtunk ma gyertyát, és hálát adunk Boriért, az életéért. Hálás vagyok, hogy náluk ugyanolyan vidám ez a nap mint, bármelyik másik, mert a Mennyországban nincs halottak napja.