Gabó

Vannak emberek - néha egészen picikék, akik bár csak kis időt töltenek itt a földön, mégis sokat tanulunk tőlük, általuk; miattuk más emberré válunk, nyomot hagynak a lelkünkön. Gabó nagyon sokszor eszembe jut, ő is egy ilyen emberke... Hálás vagyok, hogy Borinak vagy egy ilyen nagyfiú barátja is a Mennyben...
👣👣👣👼👼👼👣👣👣
Gimnáziumban volt egy lány osztálytársam, akivel nagyon, de nagyon rosszban voltunk... bár most már tudom, hogy egyszerűen rosszkor találkoztunk. Bevallom, én voltam az, aki "jobban" nem szerette őt, rettenetesen idegesített minden vele kapcsolatos dolog... hogy miért? Csak. Nem bírtam, hogy mindig megmondja a véleményét, nagy szája van, idegesítettek a megnyilvánulásai, mindenhez volt hozzáfűzni valója, menő akart lenni... Nos, igen... akik ismernek, most nagyon nem értik... hiszen pontosan olyan lehetett, mint én. 😊
Évekig nem találkoztunk az érettségi után, aztán egy kórház alagsorában futottunk össze. Ő éppen UH-ról jött ki, én éppen akkor érkeztem meg. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Ott akkor történt valami. Beszéltünk pár szót és megállapodtunk, hogy találkozunk. Novemberben már egy kávézóban ültünk és beszélgettünk órákon át, rengeteget nevettünk... Aztán este jött a hír, hogy megszületett egy aprócska kisfiú - állítólag én is benne voltam, mert a nagy nevetések közben repedt meg a burok...
Nem sokkal később én is a karomban tarthattam, fantasztikus érzés volt, hogy a pocakomban a kislányom, a karomban pedig ő volt - összebújtak. Rengeteg tervünk volt a jövőre nézve... hogy, majd együtt járnak oviba, iskolába, bandázni fognak és vigyáznak egymásra...
Akkor még nem tudtuk, de ez a kicsi, fekete hajú, gombszemű, tökéletes kisfiú egyre gyengébb lett... Többször volt kórházban, és igazi hősként küzdött, ahogy az egész család is bízott abban, hogy minden rendbe jöhet. Egy áprilisi napon, az ország egyik sarkából a másikba indult vele egy mentőautó, de az út túl hosszú volt...

Ilyenkor nincsenek szavak. Amikor a gyereked előre megy, legyen bármekkora - abba, ott és akkor mi is belehalunk... Tudom, hogy mennyire szeretne ilyenkor az ember segíteni a másiknak, de nem tudunk. Illetve, de igen. Tudasd vele, hogy ott vagy. Hogy számíthat rád. Vigyél neki ebédet, de ne számíts arra, hogy majd behív. Hívd fel, de ne várd el, hogy beszélgessetek. Ne várj tőle semmit! Ez a te időd, hogy adj! Öleld meg, fogd a kezét és csak várj... és hidd el, hogy ez elég!
Írd le hozzászólásba annak a nevét, aki bár nem lépked melletted, mégis veled van mindig! Emlékezzünk rájuk! 💗