"El ne mondd...."

Bocsánat, hogy eltűntem, de pár napra kórházba kerültem a nagylányommal és magamhoz kellett térnem... így igaz, hogy ez már egy két hetes történet, de a következő pár mondat annyira megragadt bennem, hogy muszáj írnom róla...

Egyik reggel egy népszerű rádiós műsorban hangzott el a következő párbeszéd két műsorvezető között:
- És, hogy fogadta a gyermek a második gyermek érkezését?
- Hát.. öööö ... sokáig nem mondtuk el neki, az első 12 hétben titkoltuk, mert hát ugye, ha bármi van, hogy magyarázod meg, hogy nem...

Belegondoltam, hogy mi lett volna, ha nem mondtam volna el a gyerekeimnek, hogy kistestvérük lesz... Sokaktól megkaptam, hogy mennyi fájdalomtól megkíméltem volna őket, ha "nem jár el korán a szám"... Én azonban nem bántam meg egy percre sem... Nem akartam előttük titkolózni, úgy csinálni, mintha nem egy csodálatos dolog történne velünk, az egész családdal...hiszen éppen arra készültünk, hogy eggyel többen leszünk. Nem bánom, hogy nem hagytam ki őket a tervezgetésből, a névválasztásból, hogy a legkisebbnek is elmondtuk, hogy kisbaba növekszik a pocakomban, hogy az esti mesék már neki is szóltak és esténként már érte is imádkoztunk.

Amikor kiderült, hogy Bori már nincs velünk...azt is elmondtam nekik. Együtt sírtunk és kapaszkodtunk egymásba... Soha nem gondoltam, hogy ez is egy szituáció lehet...de benne voltunk, és együtt átmentünk rajta... Ha a gyerekeim nem tudták volna, hogy kistestvérük lesz, meg kellett volna játszanom magam, hazudnom kellett volna, hogy éppen miért sírok, vagy miért vagyok szomorú, vagy hova tűntem el egy napra...
A gyerekeim tudják, hogy van egy kistestvérük, aki már az Úr Jézusnál van, akit ugyanúgy szeretünk, mint egymást, és hogy eljön a nap, amikor majd vele leszünk.