Bori

2018. májusában derült ki, hogy kisbabát várunk... Harmadszor. Húha. Közel a negyvenhez és a százhoz (mindenki válogassa ki, melyik a korom, illetve a kilóim száma :) ), bevallom kicsit megijedtem. Ja, nem. Nagyon. Hogy most mi lesz, hogy lesz... De aztán rájöttem, hogy minden rendben lesz. Van egy férjem, aki mindenben támogat és nagyszerű apa. Olyan nagybetűs. Három fantasztikus gyerekünk van, most majd négy lesz. Szeretjük Istent és egymást is, nem lesz itt semmi baj. Ugye?

Természetesen azonnal orvoshoz mentem, hogy megnézzük a Legkisebbünket. Az ultrahangon csak a petezsák látszott, mondta a dokim, hogy mintha lenne ott Valaki, de még csak 4 hetes lehet. "Gratulálok!" 4 hetes...? Akkor még vissza van 36? Annyira szerettem volna, ha azt mondja, hogy "Úgy látom már a 18. héten járunk!" és "Minden rendben, gratulálok, kislány!" Bori... Mert a vizsgálat után otthon a család megbeszélte, hogy minden kétséget kizárólag Bori növekszik a hasamba. :)

3 hét múlva újra kaptam időpontot, ahol már látszott, hogy Bori jó helyen van, és ami a legfontosabb, hogy csodásan ver a kis szíve. A korom miatt genetikai ultrahangra kaptam beutalót és a szokásos vérvételekre. Nagyon boldog voltam, azt hiszem itt kezdtem végre felhőtlenül örülni.

Nem vagyok babonás, sokaknak elmondtam, hogy babánk lesz. Akinek csak lehetett. Úgy voltam vele, hogy minél többen örüljenek velünk, illetve baj esetén annál többen tudnak értem imádkozni. ((Amire persze akkor is szükség van, ha minden rendben van. Lehet, hogy ezt nem is kellett volna dupla zárójelbe raknom? )) De biztos voltam benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Ez a kisbaba ajándék, egy csoda. Minden úgy lesz ahogy az előző alkalmakkor. 9 hónap várandósság után szülünk, hazavisszük. Ennyi. Ó, boldog tudatlanság...

Június utolsó napjaiban elkezdett fájni a hasam. Nem nagyon, néha éreztem valamit, de semmi komoly. Egyik reggel mikor wcre mentem, észrevettem, hogy egy icipicit véreztem...tényleg csak egy pöttynyit.  A dokim szabadságon volt, felhívtam a védőnőmet, aki azt mondta, hogy ne izguljak ilyenkor előfordulhat ilyesmi, egy barna pötty "belefér".  Délután volt egy összejövetel, amit nagyon vártam, sok régen nem látott ismerős, nagy beszélgetések, játék, nevetés.  Nagyon jó volt.  A görcsök nem lettek rosszabbak, sőt mintha el is múltak volna.  Beszéltem egy ismerőssel, mondta, hogy vegyek be magnéziumot a görcsökre, biztos, hogy minden rendben lesz.  És én ezt annyira el akartam hinni.

Reggelre viszont, már "barnáztam"...   Felhívtam a dokimat, aki azt javasolta, hogy menjünk be a kórházba, ránéznek ultrahanggal, és bár ő még nincs, ne izguljak, jó kezekben leszek. Megnyugtatott a magabiztossága, de nagyon meg voltam ijedve az egész helyzettől.  A gyerekekhez áthívtuk anyut, a férjemmel pedig elindultunk a kórházba, ami kb. 40 kilométerre van tőlünk.

Az úton volt időm...imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj, és persze magamat hibáztattam. Hogy már az első kis görcsnél be kellett volna mennem a kórházba, ultrahangra kellett volna mennem, valamit kellett volna csinálnom.  És sírtam...rettenetesen féltem.  Magamban a babához beszéltem, hogy tartson ki, kapaszkodjon, ahogy csak tud!  Annyi olyan történetet olvastam, hogy volt vérzés, de a babával minden rendben volt...csak egy ér pattant el, vagy mittudomén...de a baba biztonságban volt és meg is született, épen, egészségesen, 9 hónapra.. És különben is, két nap és betöltjük a bűvös 12. hetet - biztos, hogy nincs baj...max. be kell feküdnöm a kórházba pár napra és ennyi...

Végre odaértünk, megkerestem a nőgyógyászati rendelést, kedvesek voltak, mondták, hogy üljek le, szólítani fognak.  Próbáltam nem pánikolni...  Várnunk kellett - már nem emlékszem mennyit, aztán a nevemet hallottam.  Egy doktornő volt benn, elmondtam pár szóban, hogy mi van velünk, mondta, hogy feküdjek az asztalra, megnézzük ultrahangon, hogy mi történik odabenn.  Amikor megvizsgált, csak annyit mondott, hogy ez már már nem barnázás...  Az ultrahanggal elkezdte a babát keresni, nézte a monitort, de nem szólt semmit.  Üvölteni tudtam volna, hogy mondjon már valamit, kérem!!!!   És akkor innentől kezdve, olyan mintha az egészet kívülről láttam volna. Mintha nem is velem történtek volna azok a dolgok. Mintha nem nekem mondta volna a doktornő, hogy "A babát látom, de nincs szívhang... Úgy néz ki, hogy a baba már nem él..." És akkor ott vége volt mindennek. Belezuhantam valami nagyon mély, hideg és sötét lyukba...egyedül.