Rikki a kisbabája után ment...

Pár napja láttam egy bejegyzésben, hogy egy anyuka elment a kisbabája után. Öngyilkos lett. Rikki nagyon fiatal volt, a kisbabája Eli, 16 hetesen halva született.
17 éves volt, amikor véget vetett az életének, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább...
17 éves...
Nagyon sokaknak segített azzal, hogy megosztotta a történetét és az érzéseit. A vetélés, egy gyermek elvesztése örökre velünk marad. Ezen "nem leszünk túl", "nem lépünk túl rajta" - akkor sem, ha nem beszélünk róla, sőt akkor sem, ha mindenki a környezetünkben ezt várja el tőlünk. Ez egy olyan veszteség, trauma, ami életünk végéig elkísér. Idővel megtanulunk ezzel együtt élni, de elfelejteni sosem fogjuk!
Egy ilyen trauma kapcsán fellépő depresszió vagy pánikbetegség nagyon is valós. Nem cirkusz, gyengeség vagy hiszti...Attól, hogy a test ugyanúgy teszi a dolgát továbbra is, a lélek belehal... És ha nincs mellettünk valaki, aki segítene, ha mással nem is, de legalább azzal, hogy meghallgat, átölel, mellénk ül, vagy csak fél szemét rajtunk tartja... könnyen belecsúszhatunk olyan mélységekbe, ahonnan csak nagyon nehezen lehet kimászni, és csak úgy, ha valaki lenyúl értünk...
Ha van valaki a környezetedben, akinek úgy gondolod segíthetsz - bárhogyan, ne várj holnapig! Most nyúlj felé, tudasd vele, hogy számíthat rád...holnap már lehet, hogy késő lesz!
Ha az elmúlt hetekben, hónapokban vagy akár években veszítetted el a kisbabádat, és úgy érzed, hogy beszélgetnél valakivel, vagy csak elmondanád, hogy mi történt - itt vagyok!