A mélyben

Másnap reggel megkaptam a zárójelentést és hazajöhettem.  Annyira üresnek éreztem magam...mert az voltam.  Már nem voltam kismama, nem növekedett a hasamban Bori...  És akkor még nem is gondoltam, hogy ezen a tényen milyen könnyen átsiklanak a legtöbben.

Valahol olvastam, hogy az emberek reakciója arra, ami történt veled, sokkal fájdalmasabb lehet, mint maga a trauma.   Ezt első kézből megtapasztalni még nehezebb...  Amikor valaki meghal, valaki akit szerettél/szeretsz, az igenis fáj.  Nagyon.  Ha meghal egy rokon/barát/ismerős az más, arra "tudnak" reagálni az emberek, részvétet kívánnak, kérdezgetnek ezt-azt.  De amikor elvetélsz, vagyis meghal a kisbabád...na arra nem.  Kellemetlenül érzik magukat, mert nem tudnak mit kezdeni a dologgal.  És aztán a könnyebb utat választják...nem mondanak semmit.  Ettől nekem mindig az az érzésem van, hogy azt gondolják, hogy egy x hetes/hónapos magzat "még" nem számít...  Miért gyászolnád, hiszen nem is ismerted? 

Pedig ilyenkor sokkal több mindent gyászolunk.  Mindent.  Azt amiket átéltünk együtt és azt is, amit soha nem fogunk átélni vele...  Nem lesz első éjszaka otthon, nem lesz első mosoly vagy amikor ránézel és látod, hogy felismer...nem fogod őt megnyugtatni, ha sír; nem lesznek első, bizonytalan lépések, kinyújtott kézzel feléd... nem lesz első nap az óvodában/iskolában, nem látod őt biciklizni vagy játszani; nem fogja neked bemutatni az első szerelmét és soha nem fogod látni, ahogy az apukája az oltárhoz kíséri őt...  Ezek a dolgok soha nem fognak megtörténni.  És normális, hogy gyászolsz.

Miután hazajöttem a kórházból, emlékszem, hogy az akkor 11 éves kislányom odajött, és csak öleltük egymást és sírtunk.   

Hidd el, csak ennyire van szüksége a gyászolónak, hogy ott legyél, hogy megöleld, és hogy vele sírj...  Ez elég.  Több mint elég.