Semmi sem változott

Nagyon hosszú volt az október.  Amerikai és angol oldalakon már a hónap elejétől a vetélésre, a halva szülésre és csecsemő halálra hívták fel a figyelmet.  1988-ban Ronald Reagan, akkori amerikai elnök nyilvánította az október hónapot a perinatális gyász hónapjának az Államokban amihez Ausztrália és Kína mellett azóta már számos európai ország is csatlakozott. Október 15-én szerte a világon, este 7 órakor gyertyát gyújtanak azok a szülők, hozzátartozók, akiknek meghalt magzatuk, kisbabájuk.  

Néztem ezeket a bejegyzéseket az Instagramon is, olvastam az emlékezéseket, rengeteg anyuka történetét.  Kicsit morbid ezt írni, de jó érzés, hogy még ebben a szörnyű helyzetben is tartozom valahova.  Nem vagyok egyedül.  Nem csak velem történt meg.  Nemcsak én vagyok az akinek nincs még ultrahang képe sem a már halott gyermekéről, mert pont nem volt a dokinak papírja a gépben.  Vagy mivel nem ajánlotta fel, hogy nyomtatna egyet, azt gondoltam, hogy sebaj, majd  legközelebb.  Eszembe nem jutott, hogy a legközelebbi alkalommal amikor Borit látom, ő mozdulatlanul fekszik a méhemben, és az az icipici szíve már nem kalimpál úgy, mint az előző vizsgálatnál.   Hogy az egyetlen fényképem amim valaha lesz arról, hogy ő egyáltalán létezett, az egy kép a terhességi tesztről, amit tavaly májusban csináltam...  Hihetetlen, hogy  ez tavaly volt... Bizonyos szempontból olyan mintha tegnap, de egy másikból, mintha évtizedekkel ezelőtt készült volna...  A két láb a képen, egy négygyerekes anyukáé és egy kislányé, aki akkor tudta meg, hogy valakinek megint a nővére lesz.  Ezen a képen hárman vagyunk.  Voltunk.  Vagyunk.  

Hiszem, hogy a szeretet örök és hiszem, hogy Bori nagyon is érezte, hogy mennyire szerettük és szeretjük őt most is.  A halál ezen semmit sem változtat.  De rettenetesen hiányzik.